Lost in translation

„Nincs egy valamirevaló ötletem sem!” nyafogott a Firkász és mit sem sejtve belépett a barlangba. A Szerzetes éppen révületben volt, szuggesztív vizenyőskék szemei a semmibe meredtek, két kezében egy-egy kókuszdiót szorongatott görcsösen. A Firkász jobbnak látta csendben megvárni, amig elül a spirituális vihar és lehuppant a földre. Elhatározta, hogy egyszer remek szatírába önti a látványt. „Rió” jelentette ki váratlanul a Szerzetes vészjósló hangon majd folytatta útját ahol kevesen követhetik. A Firkásznak évekig tűnő órácska után a Szerzetes tudata végre valahára visszatért. Komoran közölte: „Látomásom volt.””Megosztanád?” kérdezett vissza az ihlet reményében a Firkász. A Szerzetes válasz helyett a barlang bejáratára mutatott ahol az Úriember állt talpig feketében. „Szomorú nap ez a mai. Kedves vendéglátóink egyike jobblétre szenderült."

A falu egy felbolydult méhkashoz volt hasonlatos. A gyerekek szüntelen szaladgáltak fel és alá, a férfiak rendületlen bíztatásától övezve a nők nagy üstökben levest kevergettek. Az ismerős illatra megkordult a Szerzetes szerény étkekhez szokott gyomra. „Papsajt...” motyogott maga elé és majdnem újra transzba esett de az Úriember még időben hátsójára sózótt egy keze ügyébe eső husánggal. „Milyen kár, hogy az oroszlánfejes mahagóni sétabotom nincs velem..” suhant át cilinderes fején. „Nem tudtam, hogy itt is megterem a Malva Neglacta.” kottyantotta közbe a Firkász. „Tudsz latinul?” hüledezett a Szerzetes sajgó alfelét simogatva. „Igen, sőt a taxidermiához is értek.” válaszolt a Firkász. „Kedvelt szabadidőtevékenységeinket egy alkalmasabb pillanatban tárgyaljuk meg. Most fejezzük ki részvétünket! ” rendelkezett az Úriember és jópéldát mutatva peckesen elindult. A Főnök kedélyesen kínálta őket hellyel a még hajlékony holttest mellett. Mindhárman nagyot nyeltek és helyet foglaltak.

A gondosan leterített leveleken mauzóleumot emeltek. Mangó, teknős héjában, megpörkölődött rulettkerék, babaház, hogy a többiről már ne is beszéljünk. A Firkász szeme megakadt a szerteszét heverésző öklömnyi drágaköveken. „Kész szerencse, hogy a dadusom nincs itt. A szakállamat teszem rá, hogy néhány a kötényében végezné.” közölte fennhangon. Az emlékek annyira élénken elevenedtek fel, hogy hangosan felkacagott. A Szerzetes és az Úriember kétségbeesve próbálták elhallgattatni, de a Firkász egyre jobban belemelegedett.
„Képzeljétek, egyszer át kellett kutatni ravatal után. Senki nem volt biztonságban.” harsogta a halott hátát ütögetve. A Szerzetes a homokba rajzolva próbálta megvilágosítani az elképedt gyásznépet a féktelen jókedv okáról. Eközben áhított kiegészítője hiányában az Úriember frakkjába rejtve próbálta elnémítani a rendbontót. „Még jó, hogy nem volt családtag!” visított a csodával határos módon mindig levendulaillatú ruhadarab. Pár újragondolt ábra után a Szerzetes küszködése meghozta gyümölcsét: a Főnök arca felderült. Azon nyomban választ skiccelt a feszülten figyelő Szerzetesnek. Mondanivalóját befejezvén ellentmondást nem tűrően pillantott rá. A Szerzetes megköszörülte torkát és közölte a Firkásszal a Főnök óhaját: „Jóváteheted modortalanságodat.”Az Úriember helyeslően bólogatott. „Neked jutott a megtiszteltetés, hogy segítsd az Utazókat megtérni Őseikhez.” „Egy frappáns sírverset bármikor megírok!” hencegett a Firkász kiszabadulva fogságából. „Más képességedre lesz szükség attól tartok” felelte a felettes akarat tolmácsolója. „Életed végéig tetemeket fogsz kitömni.”