Cetli

Reggelre a cefreszagú delizsánsz megérkezett a hegytetőre, utasa remegő gyomorral támolygott tovább az Audenciára.....

A tér közepén házikóval a tetején egy oszlop meredezett, tövében papírtekercsek hevertek százszámra. A Firkász kiváncsisága erősebb volt Migrénnél. Találomra felvett egyet a nagy halomból de a kusza kézírás megfejthetetlennek bizonyult. Utána megpróbált még jópárat, de azokkal sem járt másképp. "Ki lehet fent?" tűnődött. Hirtelen ötlettől vezérelve létrát font az előző esti látomás foszlányaiból és felmászott. Mikor belépett a házikóba a könnyed szellő elfújta a létrát. "És a visszaút.....?" gondolta a Firkász.

A szobában egy hórihorgas teremtés ült hétrét görnyedve egy apró íróasztal mögött, és lázasan körmölt valamit. A Firkász diszkréten megköszörülte a torkát. A másik meggyötörten nézett fel. "A Sün küldött?" kérdezte reménnyel arcán. "Milyen Sün?" kérdezett vissza a Firkász. "Ezek szerint még nem jártál Audencián..." állapította meg lemondóan Cetli. "Nem, de hivatalos vagyok rá." felelte a Firkász. "Egyszer én is jártam egyen...." fogott bele Cetli. "A szeszélyes Sün aznap rossz kedvében járhatott mert ebbe a tömlőcbe vettetett. Csak Kos a megmondhatója, hogy hányszor írtam kegyelemért azóta mindhiába. Átok ül rajtam: senki nem tudja elolvasni amit papírra vetek. Minden kísérletem kudarcot vallott, amint azt magad is láthattad.". A Firkász megszólalt: "Hagy próbáljam meg....." "Megtennéd?" hitetlenkedett Cetli. "Minden további nélkül." A fogoly átnyújtott egy ív papírt és egy tollat. A Firkász bele akart kezdeni de Cetli közbeszólt "Az én kérvényem, ugye megérted...." "Hogyne, magam sem tennék másképp a helyedben...". Némi vitázás után a szövegezésről elkészültek. A Firkász kirakta az ablakba az összegöngyölt irományt. "És most....?". Cetli egy velőtrázót füttyentett majd nemsokára a Firkász szárnysuhogást hallott. "Ez Turul, a Kötelességtudó." nyilatkozta ki Cetli. A madár karmai közé vette a tekercset és se szó, se beszéd dolgára kelt. A Firkász kinézett az ablakon. "Mi az a szikrázóan fehér torony? " kérdezte Cetlit.  "Szomorú története van annak.....A Halász emeltette mielőtt Bűntudata végzett vele. Hallottál már róla?"            

Következő rész: befejezés. 

......és Testvére

A kocsi döcögve megindult felfelé, a Firkász dugóhúzórepülésben a mélybe........

...A hajó lassan siklott a ködben. A Firkász teste megfeszült, orrában érezte a fullasztó szagot de moccani se bírt helyéről. Tehetetlenül lenézett és a hullámok között egy csapzott hajú férfit fedezett fel. A Firkász segítségért próbált kiáltani de fenyőlakkal lelakatolt szája nem engedelmeskedett. Szeme sarkából látta ahogy az ismeretlen arcán üdvözült mosollyal mereven bámult valamit maga előtt. Azonban a hajó továbbhaladt biztos sorsára hagyva a fürdőzőt. Egy idő múlva a köd ritkább lett és a Firkász egy bóját vett észre. Rajta Primor ült fejét fogva, a holnap gondjai már aznap kínozták. "Csak egy pohárkával......" motyogta maga elé és kiürítette bádogbögréjét majd  némi tétovázás után újra merített. Meglátván a Firkászt örömében a levegőbe hajította vendéghaját. "Egy hűvös záróital...?" kiáltotta de nem volt megállás, a hajó ment tovább. A köd megint besűrűsödött tejfehér fátylat húzva a Firkász szemei elé, csak a hegedű játékát hallotta egyre közelebb az orrhoz. Hirtelen egy csontvázkéz jelent meg patinás hangszert szorongatva. A vonó kíméletlenül táncolt a húrokon móresre tanítva azt, aki megérdemli. "Vastaps?" kérdezte vérig sértetten a Művész ámde a Firkász ha akart se tudott volna eleget tenni az óhajnak. A méregbe gurult Maestro teljes erejéből taszított egyet a hajón. A kormánykerék veszettül pörgött, a száguldásba egy ideig beszállt az örök vesztes Józan Ész. A Firkász egy villanás erejéig szemtanúja volt amint Fehér Törpe Vörös Óriással bírkózott egy teraszon. A viadalban elszabadult energia a Galaxis Gödrébe repítette a hajót ahol az Aranyásó várta a Firkászt ujjai között egy-egy kupica szíverősítővel...... 

.....Reggelre a cefreszagú delizsánsz megérkezett a hegytetőre, utasa remegő gyomorral támolygott tovább az Audenciára.
     

Ihlet......

A delizsánsz ajtaja kitárult és egy pocakos emberke ugrott elő belőle. Kurtán szalutált a Firkásznak, majd egy izgő-mozgó bőrzsákot ráncigált ki a kocsiból. Egy ideig matatott a csomóval de türelme gyorsan elfogyott. Előkapta levélnyitó kését és a zsák oldalába döfte. A hasadékon előbújt egy cifra ruhába öltözött gyerek akit apja, anyja követett. Utánuk jöttek a rokonok, majd az egész násznép, egy huszárregiment és végül egy disznócsorda kondásostul. A tarka sereglet zajosan a fáklyákkal kivilágított Bazár irányába eredt. A figura a Firkászhoz fordult: "Postamester vagyok, minden Delizsánsz Ura. Küldemény van számodra egy Jóakaradtól." azzal kotorászni kezdett a zsákban. "Megvan!" jelentette ki és előhúzott egy vörös pecséttel lezárt, zöldesfekete palackot. "A flaskában lakik Ihlet és ......." de tovább nem jutott: a Firkász kikapta a Postamester kezéből az üveget, feltépte a pecsétet és egyhúzásra megivott mindent. "...Testvére Delírium." fejezte be mondandóját Postamester. Bosszúsan nézte amint a Firkász négykézláb felvonszolta magát a lépcsőkön a kocsiba. A világ gonosz búgócsigaként forgott körülötte amikor elterült a tölgyfából faragott ágyon. A kocsi döcögve megindult felfelé, a Firkász dugóhúzórepülésben a mélybe........

Csillagsirató

A Firkász lélegzetvisszafojtva bámult, Kos behunyta szemeit, az Ég megnyílt....   

....és megannyi csillag zuhant alá vakító fénnyel. Egy szempillantás alatt szarvától patájáig káprázatos vérttel vonták be Kost. A ragyogó kolosszus rezzenetlenül állta az ütközést, egyetlen könnyed bólintással visszalökve a kocsit a sínekre. Páratlan ereje tudatában büszkén haladt el az elvarázsolt Firkász előtt, meg sem állt a hídig ahol a Kapus tisztelettudóan félreállt a csillogó teremtény elől. Kos mély lélegzetet vett és megrázta magát. Páncélja elemeire hullott, a csillagok lassú keringőben tértek haza. A folyó másik oldalán az összesereglett bámészkodók nevetve ünnepeltek nem sejtvén Kos búcsúkönnyeit.

Kos

A Kapus alig hallhatóan köhintett egyet mire az őrbódé tompa puffanással a kockakőre dőlt. Ahol az véget ért virágosmező kezdődött. Közepén a Firkász egy embernagyságú karikát pillantott meg. "Mi lenne ha......" gondolta majd odament, könnyedén megragadta, átemelte a fején és csípőkörzésbe kezdett. "Gránit?! Semmiség!" kacagott fel megrészegülten. A Kapus egy darabig elnéző mosollyal nézte a mutatványt végül piros kabátja zsebéből egy sípot halászott elő és belefújt. A karika engedelmesen megállt a levegőben, felemelkedett és visszalebegett helyére. A Firkász egy újabb esélyt akart a Lehetetlentől de csalódottságára meg sem bírta moccintani korábbi játékszerét. A Kapus bal lábával a mezőn túli hegyoldalra mutatott. A Firkász egy kanyargó sínpárt látott és arra vette az irányt.

A hegy alján a síneknek végük lett, mintha elvágták volna őket. Egy közeli oszlopra táblát szögeztek: "Félre az útból!". A Firkász nem tudta mire vélni a figyelmeztetést és éppen azon volt, hogy gyalogszerrel vágjon neki amikor halk zajra lett figyelmes. A moraj villámgyorsan éktelen robajjá erősödött és egyszer csak egy szélsebesen robogó delizsánsz tűnt elő a fák közül. A Firkász gyorsan biztonságos távolságba húzódott és a kocsi utasaira gondolva nagyot nyelt. Ekkor patadobogást hallott és a semmiből megjelent Kos. Megvetette lábait és fejét leszegve várt. A kerekek szikrát hányva repítették a szerelvényt a termetes bak felé. A Firkász lélegzetvisszafojtva bámult, Kos behunyta szemeit, az Ég megnyílt....  

Gyémánt Tó

Alkonyodott mire a Firkász áttért a hídon. Útközben megállt, hogy a vizet itt-ott borító, vakítóan csillogó pikkelyekben gyönyörködjön. A híd végén papírmasé őrbódé állt, előtte a Kapus  strázsált gólyalábakon. Ragasztott bajusza meglibbent az enyhe szélben. Kérdőn nézett a Firkászra. "Merre, merre?" érdeklődött a magasból és, hogy nyomatékot adjon tekintélyének óvatosan megpödörte hamis férfiékét. "Audenciára jöttem a Néma Oroszlánok áldásával." felelte a Firkász. "Lári fári, csak úgy nem engedlek tovább. Mondj egy olyan történetet amit még sose hallottam." rendelkezett a Kapus. "Dehát honnan tudhatnám, hogy...." kérdezte a Firkász de leintették. "Azt bízd rám. Csipkedd magad, nincs egész napnyugtám rád." A Firkász némi gondolkodás után belekezdett.

"Élt egyszer egy dúsgazdag Halász. Volt egy fia akit mindennél jobban szeretett de sose vitte magával halászni. A fiú hiába kérlelte apját, az hajthatatlan maradt. Minden reggel bezárta a kamrába és amikor egy nagy kosár gyémánttal este hazatért, egy marékkal adott neki a zsákmányból....De a fiút nem érdekelte a kincs, apjával a vízen együtt töltött időre vágyott. Reggeltől estig panaszosan sírt anyja keserves bánatára. Egy nap az asszony nem bírta tovább hallgatni a szívfacsaró jajgatást és kiengedte a fiút, aki azon nyomban a Tóhoz szaladt. Boldogan úszott a csónak felé hiába kiáltozott kétségbeesetten apja. Egyszer csak dübörgő hangot hallott: "Megparancsoltam Halász, hogy egyedül gyere!" majd a Tó könyörtelenül elvette, ami az övé......"

A Firkász várakozva nézett fel. A Kapus pár pillanatig maga elé meredt. "És most szabad az út. Sok szerencsét!" jelentette ki szertartásos hangon.

Korzó

A Firkász kiért a partra. Azt hitte, senkit nem fog ott találni de tévedett. Balra egy kislány játszott kutyájával, jobbra egy kisfiú üldögélt a korláton háttal a víznek. Kicsit távolabb egy ezüstszőrű oroszlán hevert a fűben rájuk se hederítve. A Firkász leült a kovácsoltvas padok egyikére és a medrében lassan csorgó délutánt csodálta. Elmélázott az apró házakkal tarkított zöld lankákon, a csillogó tornyokon, bástyákon. Egy távoli dombtetőről pálmaággal üdvözölték, lustán visszaintett. Az oroszlán felkelt, megrázta sörényét és a padhoz sétált. A Firkász megszólította: "Jártál már a túloldalon?". Az állat kinyitotta nyelvtelen száját. "Micsoda veszteség!" Az oroszlánt nem érintette meg mélyen a részvét, félreérthetetlen parancsoló gesztussal követésre bírta a Firkászt. Elsétáltak egy túlméretezett létra szárai között melynek tetején az Aranyásó fütyörészve az eget festette: monumentális családi portrén dolgozott. A légi freskón felsejlett Primor senkivel sem összetéveszthető kontúrja. A Firkász szívesen időzött volna, de kalauza türelmetlenül dobbantott. Az út végén egy ikertalapzathoz érkeztek, az oroszlán könnyedén felugrott sajátjára. A másikról egy megszólalásig hasonló bestia nézett a Firkászra méltóságteljesen. Csak álmodom, mint mindig - gondolta a Firkász és a hídra lépett.

Orvostánc

Figyelem: csak értőknek!

A Firkász utolsó volt a váróban. Még öt perc és itt sem vagyok - fogadkozott. Felpattant, és izgatottan köröket rótt a csendes folyosón....Tik-Tak, Tik-Tak...Nyikorogva kitárult a nehéz vasajtó és az Orvos betessékelte a rendelőbe. Dudorászva a székre mutatott, a Firkász engedelmesen beleült. "Mi a panasza?" - zümmögte miközben páciense végtagjait vastag bőrszíjakkal rögzítette. "Doktor Úr, másnapos vagyok. " - vallott a derék férfiú. "Csakugyan?" - érdeklődött kajánul az Orvos. "Tud segíteni rajtam?" - kérdezte a Firkász. "Nem." - hangzott az őszinte válasz. "Akkor kioldaná ezeket?" - tudakolta a Firkász a hevederekre bökve a fejével. Válaszra sem méltatva az Orvos ledobta köpenyét a földre. A Firkász megdöbbenve nézte amint az atlétatrikós alak hasát, ülepét kidüllesztve kezeit sebesen előre-hátra mozgatva táncot lejtett a rendelő közepén. Mikor magánszámába beleunt egy tálcáról injekciós tűt vett fel. "Nem fog fájni." - közölte kedélyesen és a karjába döfte. Már hatni kezdett a szer amikor az Orvos a távolba révedve mesébe fogott egy vasúti kocsiról.


Köszönet M-nak az illusztrációért.

Menüett Neverland-ben

Primor bevezette a várva várt vendéget a csillámporos emlékekkel feldíszitett bálterembe. A megilletődött Firkászt káprázatos Dámák és fess Urak fogadták mosolyogva. A serlegek főnixmadárként teltek újra szüntelen. A Firkász egy több mint ismerős arcot fedezett fel az egybegyűltek között. Odament majd mélyen meghajolt, partnere kecsesen pukedlizett. A zenekar játszani kezdett. Az első taktusra a Firkász egy Senki Földjén találta magát, ahová a valóság nem teheti be lábát és ahol mindig lágyan szitál a hó a táncolókra az üvegbúra alatt.

Borotvaélen

A Firkász a Tiltott Város elé ért. A kapunál a földön egy korsó vizet, edényt, szappant, pengét, tükröt és egy jázminillatú kendőt hagytak. Lehajolt, hogy felvegye a nemes kelmét de az a szélben pajkosan ellibbent. A Firkász utánaeredt, de egyszercsak a kendő csalogánnyá változott. A madár nem repült el. A Firkász bizakodva hallgatta énekét. Váratlanul a büszke dalnok hangja megkeményedett, fogta magát és átszállt a magas fal felett. A Firkász konokul dörömbölt az áthatolhatatlan ajtón bebocsátásért. Alig hitt füleinek, amikor a túloldalról elcsipogták a kívánságot. Nekitámasztotta a falnak a tükröt, fogcsikorgatva habot vert és felkente. A pengét arcához emelte, hogy lerója a zsarnokhoz méltó vámot. A végzetes pillanat előtt Méltósága fülébe suttogott, lemosta arcát és odébbállt.

Escher kutyája

A Firkász zajos szuszogásra ébredt. Félálomban matatott maga mellett, megnyugvására senkit nem talált. Már hullott is volna vissza tudatalattijába, de az éktelen csörömpölés végleg felébresztette. "Védd magad!" kiáltotta tessék-lássék fenyegetőleg és kipattant az ágyból. Az asztalterítővel a padlóra rántott mosatlan edények közül egy fekete-fehér kutya nézett fel rá. "Hogy kerültél ide?" tudakolta a Firkász - mondani se kell válaszra nem számítva. "Fontos ez? Játssz velem!" felelte a racionalitásra rácáfolva a kutya és farkcsóválva kiszaladt a nyitott ajtón. "Tisztán emlékszem, hogy kulcsra zártam...." jelentette ki jelentőség nélkül a Firkász és követte a kutyát. Kint világos volt, de akárhova nézett a Napot nem látta. Egy tornyokkal tarkított messzi épület felé vették az irányt. Pár lépés után megérkeztek. Kalauza kihívóan rákacsintott és azon nyomban belekezdett. Vidáman ügetett fel- és alá a lépcsőkön, kúszóindaként suhant minden irányban a falakon, szökkent a legalacsonyabb fokról a legmagasabbikra miközben a Firkász úgy látta, hogy lefelé zuhan. A szertelen lelkesedés átragadt rá és az eb után eredt. Végtelen szalagokon vágtattak, egymástól karnyújtásnyira lévő de mégis távoli ablakokból néztek tetetett szigorúsággal egymásra, ugrottak át könnyedén szakadéknyi sikátorokat. Mikor elfáradtak, a levegőben megtorpanó vízsugarú mennyezeti szökőkutaknál leltek enyhülést.

A Firkász kimerülten huppant le egy lépcsőre és lógázta a lábát a semmibe. Játszótársa hamarosan melléült. Az idő szerepét vesztett primadonnának tűnt.

"Mennem kell." jelentette ki hirtelen a kutya. "Találkozunk még?" kérdezte a Firkász. A másik hosszan ránézett de nem válaszolt. A Firkász szomorúan nézte, ahogy a kutya kecsesen leszaladt a horizontról.

Egy éjszaka a Vizelő Matrózban

A kikőkötő felé egyre ritkultak a házak. Klementnek sajgott a lába a szűk csizmában, vállát kikezdte a rajta átvetett nehéz zsák, korgott a gyomra, egy szó mint száz kutyául érezte magát. Vereségét beismerve fordult családjához: "Attól tartok, alaposan eltévedtünk. Mindjárt leszáll az est, valahol meg kell szállnunk". "Biztos, hogy nem fejjel lefelé nézted a térképet, mint a múltkor?" - kérdezte segítő szándékkal becses neje, Szidónia. A férfi válaszra sem méltatta az asszonyt. Kell erre lennie egy fogadónak - töprengett fennhangon. "Egy utcával lejjebb mintha lett volna egy." - szólt lánya, Szépia. "Cégért nem láttam.." - tette hozzá mentegetőzve. Akár az, akár nem, megnézzük - döntött Klement. Visszamentek. Az utcában egy alak imbolygott a falnál. "Dicsértessék!" - köszöntötte Klement illően. Válaszként az ismeretlen letolta nadrágját, szerencsére Szidónia még időben eltakarta Szépia kiváncsian kerekedő szemeit. A felharsanó csobogáson megrökönyödve Klement beterelte nyáját az ismeretlenbe.

Mutton tanakodva nézett maga elé: fogalma sem volt, hogy kirendelt bőséges vacsoráját miképp fizeti ki. Arról nem is beszélve, hogy hol fog aludni aznap. Elgondolkodva simogatta pofaszakállát, ezzel mindig komoly, tiszteletreméltó államférfi látszatát akarta kelteni. Jobbra, balra nézett majd elmosolyodott mikor a bejáratnál topogó Klementet meglátta. "Jóemberek, üljenek ide az asztalamhoz."- kínálta őket hellyel barátságosan egy ürücombbal. Suttyomban - de arra ügyelve, hogy a lány észrevegye - alaposan végimérte Szépiát. Mutton megelégedésére a lány halványan elpirult. Klement nem győzött hálálkodni, amit Mutton szerényen hárított. Egyedül Szidóniának nem volt ínyére a dolog, ösztöne azt súgta, hogy valami nincs rendjén szívélyes meghívójukkal. De miután a többi asztalnál űlők még kevésbé tűntek bizalomgerjesztőnek és nem volt más választásuk, csendben maradt. Mutton ételt, italt rendelt mindenkinek és társalgásba kezdtek. "Mi hozta ide Önöket távol a fővárostól?" - érdeklődőtt Mutton. "Az Úr Igéjét terjesszük" - válaszolt a mennyezetre tekintve Klement. "És Ön?" - kérdezett vissza Szidónia. "Befolyásos barátom megbízásából vagyok úton egy szövevényes örökösödési ügyben. A szálak ide vezetnek, ebbe a fogadóba. Többet sajnos nem mondhatok, remélem megértik". Klement jóhiszeműen bólogatott, Szidónia óvatosan emésztette a hallottakat, Szépia bámulattal meredt Mutton arcszőrzetére. Egy igazi férfi inkognitóban egy titokzatos küldetésen - diktálta kalandéhes fantáziája. Mutton témát váltott: költészetről, festészetről beszélt. Választékos ízlése, szakértelme - a gyűszünyi édes likőr társaságában - eloszlatta Szidónia gyanúját és élvezettel hallgatta a beszélőt. A művészetek mindig érdekelték de Klement mellett nem volt helye az ilyesminek. És lám: ura a kiadós monológon elbóbiskolt, pecsenyezsíros ölében szorongatva táskáját. Mutton felajánlotta, hogy a fogadó legjobb szobáját megszerzi nekik. Nemsokára visszatért: egy kulcsot átnyújtott Szidóniának, egy másikat pedig lopva Szépiának. "Pontban éjfélkor szerelmem!" - suttogta Mutton az elvarázsolt lánynak.

Szépia óvatosan kinyitotta az ajtót. Mutton mosolyogva belépett és se szó, se beszéd megcsókolta. Az aggodalom, amit Szépia a szobában hortyogó szülei miatt érzett, nyom nélkül eloszlott. Mutton finoman az ágyhoz vezette a lányt. "Valamit el kell mondanom" - pihegett Szépia. "Csak bátran" - bíztatta Mutton miközben fürge ujjai a lányon játszottak. "Még nem volt dolgom férfival." - hangzott alig hallhatóan a vallomás. "Ne félj cseppet sem, ezt az éjszakát sosem felejted el!" - ígérte Mutton és lefejtette a hálóinget. "Elveszel feleségül?" - kérdezte Szépia elcsukló hangon. "Első dolgunk lesz reggel". Hirtelen álmában megszólalt Klement: "Alávaló Tolvaj!" és szorosabban magához ölelte iszákját a Bibliákkal.

Sötét Folyó

A nyugtalanítóan csillogó víztükör felkorbácsolta a Firkász képzeletét. Kezét mohón mártotta az ébenfekete folyamba, ujjain keresztül testébe vibráló energia áramlott. Gondolkodásnak nem volt helye, térdre ereszkedett és ajka rátapadt a hullámokra. Az elfeledettnek hitt íz csak még szomjasabbá tette, akármennyit kortyolt kínja nem csillapodott. Kicserepesedett szájával leírhatatlan átkokat szórt. Válaszul a közönyös elem halálos veszedelmet rejtő örvényt kavart. Bódult elméjében Leon Ifjú Királyai Tűzről regéltek, mikor a Firkász belevetette magát.

Sebláz

.....A Firkász torkában dobogó szívétől fuldokolva a sekély tengervízben a látomás felé botorkált. A lebukkanó nap fényében fennségesen fürdőző alak megbabonázta, a tökéletes mozdulatlanságba dermedt, selyemmel fedett hajlékony test teljesen kitöltötte elméjét. De a Firkász meg volt átkozva, minden lépéssel egyre mélyebbre süllyedt. Egy régi mese jutott eszébe egy mocsárba pusztuló nemes paripáról. A Firkász engedett az ólomsúlynak és várt. Felemelte a fejét, hogy egy utolsó pillantást vethessen a végzetek legédesebbikére de az már nem nem volt sehol........

A Szerzetes aggódva kicserélte a borogatást barátja verejtékben fürdő homlokán.

Lost in translation

„Nincs egy valamirevaló ötletem sem!” nyafogott a Firkász és mit sem sejtve belépett a barlangba. A Szerzetes éppen révületben volt, szuggesztív vizenyőskék szemei a semmibe meredtek, két kezében egy-egy kókuszdiót szorongatott görcsösen. A Firkász jobbnak látta csendben megvárni, amig elül a spirituális vihar és lehuppant a földre. Elhatározta, hogy egyszer remek szatírába önti a látványt. „Rió” jelentette ki váratlanul a Szerzetes vészjósló hangon majd folytatta útját ahol kevesen követhetik. A Firkásznak évekig tűnő órácska után a Szerzetes tudata végre valahára visszatért. Komoran közölte: „Látomásom volt.””Megosztanád?” kérdezett vissza az ihlet reményében a Firkász. A Szerzetes válasz helyett a barlang bejáratára mutatott ahol az Úriember állt talpig feketében. „Szomorú nap ez a mai. Kedves vendéglátóink egyike jobblétre szenderült."

A falu egy felbolydult méhkashoz volt hasonlatos. A gyerekek szüntelen szaladgáltak fel és alá, a férfiak rendületlen bíztatásától övezve a nők nagy üstökben levest kevergettek. Az ismerős illatra megkordult a Szerzetes szerény étkekhez szokott gyomra. „Papsajt...” motyogott maga elé és majdnem újra transzba esett de az Úriember még időben hátsójára sózótt egy keze ügyébe eső husánggal. „Milyen kár, hogy az oroszlánfejes mahagóni sétabotom nincs velem..” suhant át cilinderes fején. „Nem tudtam, hogy itt is megterem a Malva Neglacta.” kottyantotta közbe a Firkász. „Tudsz latinul?” hüledezett a Szerzetes sajgó alfelét simogatva. „Igen, sőt a taxidermiához is értek.” válaszolt a Firkász. „Kedvelt szabadidőtevékenységeinket egy alkalmasabb pillanatban tárgyaljuk meg. Most fejezzük ki részvétünket! ” rendelkezett az Úriember és jópéldát mutatva peckesen elindult. A Főnök kedélyesen kínálta őket hellyel a még hajlékony holttest mellett. Mindhárman nagyot nyeltek és helyet foglaltak.

A gondosan leterített leveleken mauzóleumot emeltek. Mangó, teknős héjában, megpörkölődött rulettkerék, babaház, hogy a többiről már ne is beszéljünk. A Firkász szeme megakadt a szerteszét heverésző öklömnyi drágaköveken. „Kész szerencse, hogy a dadusom nincs itt. A szakállamat teszem rá, hogy néhány a kötényében végezné.” közölte fennhangon. Az emlékek annyira élénken elevenedtek fel, hogy hangosan felkacagott. A Szerzetes és az Úriember kétségbeesve próbálták elhallgattatni, de a Firkász egyre jobban belemelegedett.
„Képzeljétek, egyszer át kellett kutatni ravatal után. Senki nem volt biztonságban.” harsogta a halott hátát ütögetve. A Szerzetes a homokba rajzolva próbálta megvilágosítani az elképedt gyásznépet a féktelen jókedv okáról. Eközben áhított kiegészítője hiányában az Úriember frakkjába rejtve próbálta elnémítani a rendbontót. „Még jó, hogy nem volt családtag!” visított a csodával határos módon mindig levendulaillatú ruhadarab. Pár újragondolt ábra után a Szerzetes küszködése meghozta gyümölcsét: a Főnök arca felderült. Azon nyomban választ skiccelt a feszülten figyelő Szerzetesnek. Mondanivalóját befejezvén ellentmondást nem tűrően pillantott rá. A Szerzetes megköszörülte torkát és közölte a Firkásszal a Főnök óhaját: „Jóváteheted modortalanságodat.”Az Úriember helyeslően bólogatott. „Neked jutott a megtiszteltetés, hogy segítsd az Utazókat megtérni Őseikhez.” „Egy frappáns sírverset bármikor megírok!” hencegett a Firkász kiszabadulva fogságából. „Más képességedre lesz szükség attól tartok” felelte a felettes akarat tolmácsolója. „Életed végéig tetemeket fogsz kitömni.”

Vagy

Ez így nem mehet tovább. Vagy beadjuk az apádat a tudod hová, vagy...Vagy mi? - vágott vissza kötelességtudóan az asszony.Vagy....eh - legyintett a férfi. Unta már az öregember miatt évek óta tartó huzavonát. Racionális ember volt: a számok, táblázatok, annuitások bűvkörében élve értetlenül tárta szét kezeit amikor megrögzött álmodozókról volt szó. És vesztére volt bennük bőven része, neje elfajzott családja hemzsegett tőlük, élükön apósával. Az asszony is úgyanúgy tökkelütöttnek tartotta felmenőjét, de mégiscsak a véréről volt szó! Az a sok limlom, amit apja évtizedeken át felhalmozott a szuterénben.....A padlótól a plafonig színes füzetek hülye borítókkal, denevérnek öltözött felnőtt férfi vég nélkül gonosztevőket püfölve, a világűrben kénye-kedvére repkedő, idegen bolygó szülötte abban a feszes ruhában, hogy arról a fickóról fémkarmokkal az öklében már ne is beszéljünk. Hogy lehet ennyi zöldséget összehordani? És ezzel még nincs vége: műanyag figurák kibontatlan dobozokban (!), modellek, könyvek, albumok és csak a Mindenható a megmondhatója, hogy mi minden. Régóta fel akarták számolni a zsibvásárt, hogy végre hasznosíthassák a lakást. Megengedhetetlen, hogy ebek harmincadjára jusson egy ingatlan ezekben az ínséges időkben. Nem várhatnak, míg a sors segítségükre siet egy praktikus szívrohammal. Kész, hatszáz! Holnap elkezdjük a kitakarítást! - jelentette ki a férfi. Ha kiürül a hely, a tata sem akar ott maradni – hangzott az érvelés. Az asszony félálomban helyeslően mormogott, a kábulat felé sodródva a foltokban bepiszkolódott lelkismerete makulátlanul kifehéredett.

Az öreg különösen rosszul aludt azon az éjjelen. Egy minden eddiginél valóságosabbnak tűnő rémlátomás gyötörte: a kincseiből rakott máglyán magatehetetlen szirének tekeregtek kínjukban. A lángokat szenvtelenül nézték a nagycsatos kalapban, koromfekete talárban pompázó bírák, orrukat nem zavarta a sercegve égő hús édeskés szaga. Időnként a törvény őrei újabb és újabb darabbal táplálták a tüzet. Egyikük hangosan felvihogott: most te jössz, sültbolond! A többi jóízűen kacagott a tréfán. Ez túl soknak bizonyult, az álmodó felébredt. Krákogva a fürdőhelyiség felé botorkált, óvatosan kerülgetve a kupacokat amikor megütötte a fülét a mormogás a falon túlról. Ahogy kapkodva söpörte félre a képregénytornyokat, egy ajtó körvonalazódott szemei előtt. Érdekes, erre nem emlékszem – töprengett egy kicsit. Majd kihúzta magát és rég érzett tettvágytól fűtve átlépett. A tömeg üdvrivalgva köszöntötte a Titánt.

Bocca Bank

A randevú ideje vészesen közeledett. Se pénze, se kedve nem volt az egész cécóhoz. Beülni egy kávézóba, szereted-e a tulipánt, mi a kedvenc filmed, hogy iszod a Bloody Mary-t, bla-bla-bla. Egyáltalán nem érdekelte a dolog, erőszakos nagybátyja unszolására egyezett bele a találkába. Költőpénzt is adhatott volna az a szentfazék, gondolta magában az első eszébe jutó bántónak szánt szóval illetve jóakaratú rokonát. Most kereshet egy bankautomatát is. A főutcán nem talált egyet sem. Deux es machina - reménykedett, de becsületes ember lévén betért a mellékutcába ahol szinte belebotlott egy özönvíz előttinek kinéző szerkezetbe. Egy képeslap jutott eszébe amit Rómából küldött nagybátyja, mielőtt letartóztatták közszeméremsértésért a Szent Péter téren. Az a micsoda a falon aminek a szájába az emberek bedugják a kezüket, mi is a neve? - töprengett. De nem volt idő okoskodásra, előhúzta tárcájából kártyáját és bedugta a résbe. Ekkor eszmélt rá, hogy a gépen csak egy nyílás volt. Végigmustrálta az egészet de nem volt rajta semmi egyéb, amit egy bankautomatától jogosan elvárhat valaki: se képernyő, se gombok. Most mi lesz? A masina töprengett egy ideig majd kiköpött egy papírcetlit a kártyáért cserébe: Hazudsz!

Tegyék meg tétjeiket!

Egy ragyogó reggelen az Úriember behorpadva találta magasított cilinderét. A mindig példás önuralmat tanúsító férfiú hisztérikaként toporzékolt, még a jól bevált Zsabó-terápia sem bizonyult hatásosnak. Fogta magát és se szó-se beszéd elviharzott. Egy csendes kis öbölben megállt, hogy csak úgy kutyafuttában újracsomózza nyakkendőjét amikor a sekély vízben megpillantotta a roncsot. Bízott benne, hogy a vakvéletlen sietett segítségére a tragédia idején.

Cipőjét, gondosan élére hajtogatott pantallóját és amit még nélkülözni tudott egy hullámveréstől biztosnak látszó helyen hagyta. Hazárdírozott, de nem volt mit tenni. Macskaügyességgel leereszkedett a vízhez és mérnöki precizitással átkutatta az uszadékfa közé vegyült limlomot. Sokminden került kezei ügyébe - többek között megpörkölődőtt rulettkerék -, egyszercsak hosszúkás fémdobozra lelt az oldalára tapadt, foltokban leázott papírfecnivel: "...hel...szi..nki...vár....gás...". A rejtélyes ákombákom láttán félig felhúzta jobb szemöldökét, de nem hagyta sokáig elterelni figyelmét: külszíni sérülés után kutatott. Egyetlen hajszálvékony repedés, annyit nem talált. "Lék miatt már nem kell aggódni." nyugtázta magában. Izgatottságában fel sem tűnt az Úriembernek, hogy megállapítása akár a pórul járt hajó sírfelirata is lehetett volna. Óvatosan megrázta a könnyű hengert majd heves szívdobogással nyugtázta, hogy nem üres kacattal van dolga. "Miért is ne lehetne cilinder?" latolgatta meglódult pulzussal esélyeit.

Fogta a dobozt és lassan felmászott vele a számításainak megfelelően szárazon maradt sziklára. A cipő- és egyéb gombok nehezen engedelmeskedtek remegő ujjainak mikor felöltözött. Máskor önmagában attól jobban érezte magát ha ruháiba bújt, de amikor oly sok forgott kockán a kényes művelet kevésnek bizonyult. "Mint egy zöldfülü kártyás egy új kör előtt!" korholta türkizkeretes zsebtükrében képmását. Szapora légzését egy Messzi Földön tanult módszerrel lelassította, finoman verejtékező homlokát felszisszenve damaszt díszzsebkendőjével itatta fel. "Bátraké a szerencse!" jelentette ki sziklaszilárdan és lecsavarta a tetőt.

Fürdővízzel a gyereket...

Telt-múlt az idő a nevesincs szigeten. Egy szép napon a Firkász megpróbálta ékes anyanyelvére okítani a népet de csapnivaló tanárnak bizonyult. Ábécé helyett hosszú körmondatokat, költői kérdéseket - melyekre nyomban meg is válaszolt - zúdított a rövid idő múlva elszállingózó tanítványokra. Dohogva vonult a partra ahol díjakról, munkásságát éltető kritikákról próbált ábrándozni de gondolatai rendre visszatértek a Bírónál töltött számtalan estéi közül az egyikre.

"Ne kéresd már magad annyit!" nyafogott durcásan a Bíróné. A Firkász a játék kedvéért még óckodott egy kicsit de végül beadta a derekát. Kihúzta a komód legalsó fiókját - a házban amúgy is otthonosan mozgott - és elővette a kellékeket: egy bársonnyal bélelt parókát és a Bíró megboldogult nagymamájának fekete pár kalucsniját. Az asszony mindig megpukkadt a nevetéstől amikor a fejfedőt és lábbelit leszámítva pőre Firkász fel-alá masírozva handabandázott. Legtöbbször a ház galamblelkű, nagyothalló urát figurázta ki. Aznap a produkció a szokásosnál is jobban sikeredett. Elragadtatásában közönsége kegyesen kinyilatkoztatott: "Te vagy a kedvenc Bohócom." A vérig sértett Firkász csapot-papot otthagyva rontott ki a szobából és egyenesen az éjjeliedényével arra csoszogó Bírónak ütközött. A rézveretes kübliból egy vizespohárnyi a Firkász kalucsnis lábára loccsant. "Á-, hogy halad a nagyregénye?" érdeklődött a Bíró tudomást sem véve a balesetről. Majd gondoskodóan hozzátette: "Vigyázzon, meg ne hűljön nekem ebben a huzatos hodályban!" A Firkász felvette a méregdrága perzsaszőnyegről a jókora vesekövet és a Bíró reszkető szabad kezébe nyomta. "Ez minden bizonnyal az Öné." Nehéz volt az alkalomhoz illő búcsúszavakat találni, ezért helyettük a Firkász egy sunyi sugallatra felhelyezte hivatása jelképét jogos tulajdonosának fejére. A másik feszengve megköszönte: "Lekötelezett. Jó éjszakát!", azzal elvonult. A Firkász elsomfordált az egyik szolgálólány szobájába ahol - biztos, ami biztos - tartott egy rend váltásruhát. Megmosta kezeit, felöltözött azután pirkadatig gyomorkeserűt ivott a Lovásszal, akit Karácsonyra megajándékozott a kalucsnival.

Háromkirályok

A dereglye utasaival mit sem törődve hánykolódott a vizen. A hajó tőkesúlyát látták utoljára, majd az is tisztelegve elmerült meg sem állva a tenger koromfekete mélyéig. A vadul tomboló vihar közepette az Úriember fejére csapta magasított cilinderét, a Szerzetes egy asztalkendőbe csavart kenyeret szorongatott, a Firkász a Bíró feleségének kabinjából elorzott babaházzal játszadozott mintha misem történt volna. Az est a továbbiakban eseménytelenül telt. Pár óra leforgása múlva a kelő Nap sugara megcsillant egy tükörsima fejbúbon, bársonyos érintésével felébresztve annak tulajdonosát. Kisvártatva szárazföld tünt fel a horizonton az örömkönnyekkel teli szemek előtt.

A Szerzetes a parton maradt halászni, a másik kettő felfedezőútra indult. Az Úriember csodával határos módon szárazon maradt gombolós cipőjével kimérten lépkedett a homokban, őt a Firkász követte dérrel-dúrral jobb kezében a babaházzal. Jócskán benne jártak a dzsungelben, de egy szó nem sok annyi nem hagyta el ajkaikat. Mindketten a katasztrófába torkollott útról, szerencsés megmenekülésükről valamint félbehagyott otthoni temérdek elfoglaltságaikról elmélkedtek. Töprengésükből vérfagyasztó kiáltás rázta fel őket. Az Úriember kihúzta magát és reflexből megigazította nyakkendőtűjét, társa jobb híján elhajította a babaházat. Másodpercek múlva rémtörténetbe illően kifestett arcú fűszoknyás bennszülöttek tüntek fel. Dárdáikat, ökleiket rázva akarták leteríteni a két idegent, amikor egyikük zagyva nyelvükön hadarni kezdett. A diskurzusba többen is csatlakoztak. "Mintha téged hallanálak." jegyezte meg az Úriember finom mosollyal szája körül. A Firkász rákvörös lett a méregtől és rá akarta vetni magát inzultálójára. A vademberek egyike kettejük közé állt mire a Firkász meghunyászkodva lépett hátra. A behemót árnyékából az Úriember hangjában lehelletnyi éllel közölte: "Ez a megtermett jóember lesz a segédem, ha párbajozni akarnál legközelebb." Egy kistermetű szigetlakó intésére mindenki elnémult. A Főnök közelebb ment a mit sem sejtő Firkászhoz és meghúzta a szivárvány színeiben játszó szakállát, mire az áldozat cérnavékony hangon nyikkantott egyet. A Főnök elégedetten felhorkantott és énekelve elindult, mutatva az utat a megrökönyödött barátoknak. Valaki megtalálta a babaházat és az értetlenül maga elé motyogó Firkász kezébe nyomta. Felkerekedett hát a különös karaván. "Szegény Szerzetes, mi történhetett vele ? " - gondolták mindketten, miközben próbáltak lépést tartani a harsányan daloló előljáróval.

Az énekszó akkor hallgatott el, amikor jó fél óra múlva megérkeztek a Faluba. A nép izgatottan sustorogva bámulta a távolból jötteket, néhány fiatal nő leplezetlen érdeklődéssel nézte őket - nem elkerülve a Firkász figyelmét. Ábrándozásából a kenyeret hóna alatt szorongató Szerzetes kiáltása verte fel: "Testvéreim ! Áldom a sorsot, hogy épségben újra láthatlak Titeket." ezzel megölelte az elképedt Úriembert (aki utána titokban kiegyengette a ráncokat felsőkabátján) és a fejét nyíltan ide-oda forgató Firkászt. A Szerzetes rendre elmesélte, hogyan került a Faluba.

"A Gondviselésről merengve kifogtam egy nagy levélre való halat, amikor szólított a Természet. Bementem a fák közé, felhajtottam a csuhám és...." Ekkor az Úriember közbevágott: "Ennyi elég is lesz." A kissé megbántott mesélő folytatta: "Szóval, dolgom végeztével visszamentem a partra ahol döbbentem láttam, hogy drága kincsemnek lába kélt. Kétségbeesve beszaladtam az erdőbe, néztem balra, néztem jobbra. Egyszer csak itt találtam magam ezek a jótétlelkek között. Alig hittem a szememnek, amikor egészben megleltem." és felmutatta a kenyér sértetlen végét - a másik sarkot leharapta, nem bírt ellenállni a kísértésnek. "Utána táncoltunk, közben furcsamód mindenki meg akarta simogatni a fejemet. Majd rövidesen rá megjöttetek." A Firkász meg se mukkant az elbeszélés alatt, végig a körülöttük ácsorgó virágszálakban gyönyörködött. A mindig távlatokban gondolkodó Úriember félhangosan morfondírozott: "Igen, de ezután hogyan tovább ?" Kezdte kissé zavarni, hogy a gyerekek a napfényben szikrázó ónixbetétes nyakkendőtűjét akarták mindenáron megkaparintani.

Az ünnepi pálmalevélbe bugyolált Főnök méltóságteljesen lépett hozzájuk. Az izgatott kuruttyolás abbamaradt, az emberek sorfalat alkottak. Egy nyitott kunyhóhoz vezették hármukat. Anyja ölében egy gyermeket láttak, kettejük mögött a büszke apát. A kisded szelíden nézett mindnyájukra.