Escher kutyája

A Firkász zajos szuszogásra ébredt. Félálomban matatott maga mellett, megnyugvására senkit nem talált. Már hullott is volna vissza tudatalattijába, de az éktelen csörömpölés végleg felébresztette. "Védd magad!" kiáltotta tessék-lássék fenyegetőleg és kipattant az ágyból. Az asztalterítővel a padlóra rántott mosatlan edények közül egy fekete-fehér kutya nézett fel rá. "Hogy kerültél ide?" tudakolta a Firkász - mondani se kell válaszra nem számítva. "Fontos ez? Játssz velem!" felelte a racionalitásra rácáfolva a kutya és farkcsóválva kiszaladt a nyitott ajtón. "Tisztán emlékszem, hogy kulcsra zártam...." jelentette ki jelentőség nélkül a Firkász és követte a kutyát. Kint világos volt, de akárhova nézett a Napot nem látta. Egy tornyokkal tarkított messzi épület felé vették az irányt. Pár lépés után megérkeztek. Kalauza kihívóan rákacsintott és azon nyomban belekezdett. Vidáman ügetett fel- és alá a lépcsőkön, kúszóindaként suhant minden irányban a falakon, szökkent a legalacsonyabb fokról a legmagasabbikra miközben a Firkász úgy látta, hogy lefelé zuhan. A szertelen lelkesedés átragadt rá és az eb után eredt. Végtelen szalagokon vágtattak, egymástól karnyújtásnyira lévő de mégis távoli ablakokból néztek tetetett szigorúsággal egymásra, ugrottak át könnyedén szakadéknyi sikátorokat. Mikor elfáradtak, a levegőben megtorpanó vízsugarú mennyezeti szökőkutaknál leltek enyhülést.

A Firkász kimerülten huppant le egy lépcsőre és lógázta a lábát a semmibe. Játszótársa hamarosan melléült. Az idő szerepét vesztett primadonnának tűnt.

"Mennem kell." jelentette ki hirtelen a kutya. "Találkozunk még?" kérdezte a Firkász. A másik hosszan ránézett de nem válaszolt. A Firkász szomorúan nézte, ahogy a kutya kecsesen leszaladt a horizontról.